A Disco Elysium egy kiváló detektívtörténet és a narratíva központú játékok instant klasszikusa. Az alap felállás lényegretörő, egy detektívet alakítunk aki szétvert hotelszobájában ébred. Nem emlékszünk semmire, hogy kik vagyunk, hogy mik vagyunk, hogy hol vagyunk. Az elkövetkezendő fél órában is csak annyit tudunk meg, hogy a hotel hátsókertjében van egy felakasztott ember és kezdeni kéne vele valamit.

A mű keveréke a régen népszerű kattintgatós kalandjátékoknak és az olyan asztali szerepjátékoknak mint a „Dungeons and Dragons”. A játék nagyjából kilencven százalékában írott szöveget olvasunk (vagy hallgatunk mivel a Final Cut kiadással kaptunk egy teljes szinkront) és skill check-ek formájában lépünk interakcióba környezetünkkel. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha akarunk valamit csinálni mondjuk leszedni egy macskát egy fáról akkor kockával dobunk. Ennek sikerességét az ahhoz szükséges képesség szintje és a már megtett dolgok vagy információk (pl kesztyű van rajtunk, hogy tudjuk a cica nem szereti ha megfogják a lábát) . A képességeink másik nagyon fontos aspektusa az az, hogy az írott szöveg felét a belső hangjaink teszik ki, például ha karakterünk lexikális tudása magas egy tonna információt mond el nekünk az enciklopédia nevű képesség a világáról. Ha már a hülyeségek csinálásánál tartunk érdemes megemlíteni, hogy a játék nem felejt. Akik jártasabbak a narratíva központú játékokban, bizonyosan találkoztak azzal a jelenséggel, hogy döntéseink sokszor súlytalanok (Nagyon jellemző a „Telltatle” játékokra) . Itt szerencsére ez közel sincs így, sokszor előfordul, hogy elsőre jelentéktelennek tűnő dolgok, csinált vagy éppenséggel nem csinált dolgok térnek vissza a későbbiekben, hogy kísértsenek vagy segítsenek minket utunkon. Utunkon (ami átlagosan negyven órát fog igénybe venni vagy akár többet is) iszonyú mennyiségű tartalommal kerülünk szembe, sokszor belemenve filozofikus témákba. Az ideológiai szatíra ami jellemzi a játék egészét nagyon pontosan írja le a benne szereplő ideákra jellemző archetípusokat. mi is felvehetünk egyet a négy közül ami megjelenik a játékban, ez új válaszadási lehetőségeket ad nekünk beszélgetéseknél. Egy hasonló mechanika az az, hogy milyen rendőri archetípust veszünk fel. ezt a két játékmechanikát számon is tartja a játék, megnézhetjük hány kommunista, fasiszta, liberális, vagy centrista álláspontot foglaltunk vagy azt, hogy milyen rendőrként viselkedtünk. Egy-két vizuális bug vagy az, hogy nem a jó hanganyagot játssza le a játék előfordul, de ezek nem törik meg a játék menetét (maximum az immerziót).

Ha ez alapján sikerült felkeltenem az érdeklődését valakinek, akkor vegye azt figyelembe, hogy ha nincs lehetősége magyarításra (gondolok itt a konzolon játszókra) akkor minimum B2-es nyelvtudás és egy szótár társasága nélkül, nem érdemes neki ülni, mivel elég bonyolult nyelvezete van egy két helyen.
Összességében egy kiváló játék, ami a komplex és érdekes történetmesélésével, érzelmi hullámvasútágával, valamint azzal, hogy komolyan veszi a játékosokat, sikerült friss vért öntenie a játékpiacba.

Szabó József