Végzősök beszéde a szalagtűzőn

Egyszer véget ér…

Tisztelt Főigazgató Asszony, Tanáraink! Kedves Szüleink, Vendégeink, és persze kedves végzős Diáktársaim!

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt állhatok!

Amikor elkezdtem megírni ezt a beszédet, azt hittem egyszerű dolgom lesz. De elárulom, tévedtem. Sok klisé és sablonos gondolat után beugrott, mennyi személyes élményem van a szalagtűzőkkel kapcsolatban. Aztán eszembe jutott, hogy miről is beszélgettünk a színfalak mögött nagyjából egy éve ugyanezen a helyen, amikor még a 11. évfolyam nevében elmondandó búcsúztató beszédemet gyakoroltam. Tavaly még a többi, szervezésben közreműködő évfolyamtársammal döbbenten állapítottuk meg, hogy „Jó ég… jövőre már a mi szalagavatónkon fogunk ezen a színpadon állni…!”. De aztán rálegyintettünk: „Hol van az még?”. És lám, ma tényleg itt feszengünk a rivaldafényben mi, a 2024/2025-ös tanév végzősei.

Boldogan és izgatottan érkeztünk ide, hiszen ez egy fontos nap, egy igazi mérföldkő a számunkra, s mindnyájan régóta vártuk, hogy végre itt lehessünk együtt. Mától díszeleg rajtunk a szalag, mely bár nem túl nagy, mégis súlya van. Előre vetíti az előttünk álló körülbelül fél évet, annak minden felemelő, derűs, nehéz és tanulságos pillanatával együtt.

A szalag az iskolához tartozás jelképe, melyet hagyományosan a végzős diákok szíve fölé, az elválás szimbólumaként tűznek fel.

Ránk is felkerült ez a szalag, mi is részesei lettünk ennek a hagyománynak. De gondoljuk csak végig, kedves évfolyamtársaim, hogy számunkra mit is jelképez ez a kis kék selyemdarab! A közös iskolai emlékeinket. Mindazt, amit eddig bélásként átéltünk és azt is, amit majd még ezután fogunk gimnazistaként megtapasztalni. A leküzdött számos akadályt, a már megoldott, de kihívást jelentő feladatot, átélt szerelmeket, itt köttetett örök barátságokat. Lassan, de biztosan lépegetünk a felnőtté válás felé (amit, megjegyezném, szerintem nem az életkor határoz meg). Tudjuk, hogy a felelősségeink egyre gyarapodnak, a döntéseinknek egyre nagyobb jelentősége van. Éppen ezért nagy megkönnyebbülés számunkra, hogy még egy kis ideig lehetőségünk van bélás diáknak maradnunk.

Nagyon távolinak tűnik a nap, mikor először beléptünk az iskola kapuján, mégis úgy érezzük, egy szempillantás alatt eltelt ez a három és fél év, amelyet a gimnáziumunk falai közt töltöttünk. Már csak pár hónapunk maradt hátra, hogy nyomot hagyjunk magunk után, és további emlékeket gyűjtsünk, amelyekre majd jólesik visszaemlékeznünk az eljövendő osztálytalálkozókon.

Szeretnék az évfolyamtársaim és a magam nevében is köszönetet mondani szüleinknek. Hálásan köszönjük a sok támogatást, biztatást, segítséget, amelyet eddig kaptunk és majd még ezután is kapunk tőletek. Kérünk benneteket, nézzétek el nekünk, ha az elkövetkező néhány hónapban esetleg okozunk némi fejfájást, ha az érettségi és felvételi hajrá időszakában a szokottnál is jobban próbára tesszük az irántunk megnyilvánuló feltétlen szereteteteket, ha nem mindig leszünk mintagyerekek. Ígérjük, igyekszünk kímélni benneteket. Tudnotok kell, hogy nagyon hálásak vagyunk, és ahogy tudjuk, viszonozzuk a szeretetet, amit tőletek kapunk.

Köszönetünket szeretnénk kifejezni továbbá tanárainknak is, akik terelgetnek minket a tanulmányaink helyenként rázós útján, tanítanak minket türelemmel, szigorúsággal. Tudjuk, hogy ehhez a munkához milyen sok energia kell. Köszönjük és még egy kicsit kérjük a kitartásukat.

Nem utolsó sorban köszönjük szépen az idei szervezőknek, hogy felejthetetlenné tették ezt a napot nekünk!

Azt hiszem most jött el a pillanat, amikor valami nagy életbölcsességgel le kellene zárnom a gondolatmenetemet. De mit is mondhatnék, hiszen én is először vagyok ebben a helyzetben? Csak annyit talán, hogy úgy érzem az a jó, ha meg merjük tenni mindazt, amit az adott pillanat felkínál nekünk, hogy ne mondhassuk azt majd később, hogy megbántuk, hogy elmulasztottunk valamit.

A Verdák című mese egy mondatával köszönök el és kívánok további emlékezetes élményeket a ma estére: „Az igazi győzelem az nem az, hogy elsőként érsz célba, hanem az, hogy soha nem adod fel.”

Köszönöm a megtisztelő figyelmet.

Bosnyák Petra, 12.C

12.A osztály