Iskolánk volt diákja, Szalai Márk az élő példa arra, hogy álmaid valóra válhatnak, legyen az akár az, hogy a filmiparban dolgozz operatőrként. Vele és társával, Kőrösi Máté rendezővel készítettünk interjút a Béla-nap folyamán.

Szerettél ide járni?
Márk: Igen-igen. Volt egy nagyon különleges hangulata az egész intézménynek, amit én nagyon szerettem, és így utólag nem bántam meg, hogy ide jelentkeztem.

Mikor kezdtél el érdeklődni a média iránt?
Márk: Volt egy gyerekkori érdeklődésem, amikor én otthon próbáltam kazettás kamerával és Windows MovieMaker-rel ilyen… nagyon béna, saját készítésű, szórakozásból készített filmeket csinálni a haverjaimmal. Ez kicsit elfelejtődött, mert a zene irányába kezdtem el tapogatózni, és igazából a gimiben jött újra elő ez az érdeklődés, amikor Kovács Zoltán tanár úr ajánlott egy lehetőséget, hogy jelentkezhetnénk egy filmpályázatra. Ekkor készült el az első komolyabb kisfilmes próbálkozásunk. Később tehetséges alkotókkal tudtunk találkozni, amikor kis diákfilm fesztiválokra jártunk. Az ott elért eredmények is azt éreztették velem, hogy “hú, nekem ezzel érdemes lenne foglalkoznom”.

Ti egy alkotópáros vagytok?
Máté: Nos, ez úgy volt, hogy Márknak volt egy osztálytársa az operatőri szakon, akit én ismertem a gimnáziumból, és ő megmutatta neki az első filmes próbálkozásomat. Látott benne valami ígéretes dolgot, és mondta, hogy jöjjek el az egyik operatőri gyakorlatukra. Elmentem, ott bohóckodtam egy kicsit, és a következő alkalommal már kellett csinálni egy filmet. Márk segített nekem, és az ő albérletében forgattunk. A vágás során három napot töltöttünk együtt, amihez ekkor még egyáltalán nem értettem. Érdeklődtem a filmkészítés iránt, és ott ültem végig azt figyelve, hogy mit zsonglőrködik a vágó az asztalon. Közben beszélgettünk filmekről és arról, amit akkor éppen csináltunk. Kiderült, hogy egy hullámhosszon vagyunk, és, hogy jól működik az
agyunk együtt.

Azóta is együtt munkálkodtok?
Máté: Kisebb-nagyobb szünetekkel, meg kicsit más irányba megyünk a filmezésben, de valahol mindig találkozunk.
Márk: Én azért szeretek Mátéval dolgozni, mert tényleg kialakult köztünk egy olyan viszony, hogy bármilyen sérelem vagy probléma akad köztünk, egymás szemébe tudjuk mondani  még a legfájóbb dolgokat is. Például, az új filmünk első forgatásán is éreztem, hogy Máté rendezőként elnyomott engem, legalábbis így gondoltam. Ez egy tök kemény dolog, amiről az emberek hallgatni szoktak. Felhívott, elkezdtünk beszélgetni, és úgy éreztem, hogy vagyunk annyira intelligensek, és ismerjük is annyira egymást, hogy ezt meg tudjuk beszélni.

Máté: Igen, és ez nagyon fontos. Ezen egy egész film gallyra tud menni, ha az alkotók között ki nem mondott konfliktusok vannak. Vannak olyan veszekedések, amik jót tesznek a forgatáson, mert föltüzeli az embert, és ha a színésznek például épp egy konfliktusos jelenetet kell felvennie, lehet, hogy még jobb is lesz az alakításuk, hiszen van egy alapvita a stáb tagjai között. Amúgy, ha a producer és a rendező között nincs egy jó összhang, akkor az tönkre tudja tenni a forgatást. Az előző példa azért volt szerencsés eset, mert két időszakra volt osztva a filmezés, és az elsőnél leszűrtük a tanulságokat, így a másodiknál már szárnyalt a dolog.

Mire vagytok a legbüszkébbek a munkátokkal kapcsolatban?
Márk: Mivel operatőrként veszek részt a forgatáson, nyilván számomra nagyon fontos, hogy milyen a képi megjelenése a filmnek. Emiatt talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy a kis költségvetés ellenére, látványos, kompromisszum mentes világot tudunk megteremteni.
Máté: Tényleg olyan látványvilágú filmek készülnek ebből, amik egyrészt úgy tűnnek, mintha sokkal többe kerültek volna, mint amennyibe, másrészt meg egy nem is magyar, hanem egy – most ez nagy szó – , de ilyen világszínvonalú képi világa van. Sok mindenben diákfilmmunka marad, de jól szoktak sikerülni, és ezek után tényleg durva, hogy milyen kis költségvetésűek voltak amúgy a produkciók.

Milyen elért eredményeitek vannak eddig?
Márk: Számomra az egyik legfontosabb elismerés az volt, amikor másodévesként kameraman szakon, szerencsét próbáltam egy kisfilmmel az Aranyszem operatőri fesztiválon – ami pont idén szűnt meg sajnos -, ott zenei kategóriában egy különdíjat kapott a filmem. Az volt benne a legnagyobb dolog, hogy ott volt az összes magyar operatőr, és olyan nagy filmes alakok előtt vehettem át a díjat, mint Vittorio Storaro, vagy Zsigmond Vilmos. Ez nekem hatalmas élmény volt. Le kellett nyomni egy kis beszédet a mikrofonnál, én pedig teljesen zavarban voltam, mert előttem olyan filmes hatalmasságok voltak a színpadon, hogy hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak ott. Utána volt az, amit Mátéval közösen értünk el, bár az inkább Máté érdeme volt, ez a Dömdödöm.
Máté: Igen, ez az Ottlik Kisfilm Pályázat fődíja, amit elnyertünk azzal a filmmel. Most abban reménykedünk, hogy az újabb művünket fesztiválkörútra indíthatjuk majd, mert most azt mondom, hogy akár sikereket is elérhet a világban. A Szuper (az egyik kisfilmjük) is szerezhetett volna valami nagyobb eredményt, de akkor még nem tudtuk, hogyan is működik ez az egész, és túl sokáig csücsültünk rajta. Egy-két magyar fesztiválra beneveztük, és a Deathcrew metál zenei fesztiválon volt egy nagyon erős filmes verseny rész, ahol megkapta a Legjobb Látványfilm címet. Sajnos ez a film ennyit ért el. Nem azért mondom, mert ez egy annyira jó film, hanem mert így működik ez a fesztiválvilág. Annyi esemény van, hogy ha az ember kitartóan küldözgeti egymás után a műveit, akkor nagy eséllyel bekerül, és díjakat is be tud zsebelni. Egy ilyen típusú film is, mint A Szuper, mert Kelet-Európai sajátosságok vannak benne, és ezeket Nyugat-Európában is szeretik. Berlinben volt egy ingyenes vetítés, és mindenki vihetett bármilyen saját filmet. A miénket is bemutatták, és életében nem volt olyan jó közönsége, mint akkor, ott. A film első felében nevettek, majd a végén csak ámultak rajta, és nagyon nagy tapsot kapott. Innen látszik, hogy ha nem itthon vetítettük volna le, hanem vittük volna nyugatabbra, akkor egészen más fogadtatása lett volna ennek a filmnek.
Márk: Nekem a legnagyobb díjközeli élményem még Karlovy Vary volt, ami leginkább Hajdu Szabolcs érdeme. Az Ernelláék
Farkaséknál című filmjével hozta el a fődíjat és a legjobb színésznek járó díjat is. Nagy élmény volt kint Csehország egyik legnagyobb fürdővárosában lenni, hatalmas fesztiválon vonulni a vörös szőnyegen, meg kis VIP szobában whiskey-t iszogatni, miközben az egyik kedvenc Hollywood-i színészed csak úgy elsétál melletted. Eszméletlen volt, főleg, hogy pont a születésnapomra esett. 🙂
Máté: Ezek azért is jók, mert az ember ott van mondjuk operatőrként egy nagy rendezőnek a filmjében dolgozva egy “A” kategóriás fesztiválon, és nagyon nagy kedvet kap arra, hogy egyszer tényleg a saját szerelemgyerekével kerüljön vissza oda, elvégre az még nagyobb érzelmi löket: ott lenni egy ilyen eseményen olyan filmet nézve, amit vérrel-verejtékkel hoztál létre, és mindent beleadtál magadból.

Mi volt az első saját filmetek?
Márk: Az enyém… hát, szórakozásból gyártottunk egy kommandós, “nagyon komoly” akciófilmet, ez volt körülbelül 10 évesen.
Máté: Nekem ezt tegnap meg kellett néznem. :/
Márk: Gondolkodtam, hogy elhozzam-e. Na de, akkor még semmilyen vágószoftvert nem használtam, tehát kamerával kellett felsnittelni a filmet, és utólag sem lehetett változtatni a jelenetek sorrendjén. Felvettünk egy tájat, utána jó eséllyel egy közelit, de néha totálból totálba össze-vissza vettük fel a dolgokat. Nagyon bugyuta története van: mennek a kommandósok, feljutnak a fő gonosz házába, ott letesznek egy bombát, majd a ház felrobban. Ezt azzal a csodálatos technikával valósítottuk meg, hogy a kamerát rángattam, így úgy nézett ki, mintha a ház remegne, majd ráraktunk egy robbanás hangot. Ez volt az első filmem. *nevetnevet*
Máté: Hát, én jóval később kezdtem, de annyival előrébb tartottam, hogy már nem a kommandós történetek foglalkoztattak *nevet*, hanem a családi traumák. Csináltam is egy filmet az öcsémmel, apukámmal és a feleségével. A sztorija az volt, hogy a szülők kint veszekszenek, a gyerek pedig egy bugyuta imát mormol Istennek. A cselekmény a fiú családi traumájából indul ki, és az új film is erről szól.

És mi volt az első közös filmetek?
Máté: A Dömdödöm, ami Lázár Ervintől a “Dömdödöm” eredettörténete és az Ottlik Géza “Iskola a határon” összedolgozása. Ez amúgy fent van a YouTube-on is.

Most egy kicsit visszatérnénk A Szuperre. Honnan jött az ihlet?
Márk: Mindig szerettem a szuperhősös filmeket és képregényeket.
Máté: Igen, bár én nem rajongtam a témáért.
Márk: Pontosan ezért néztünk jobban sikerült képregényfilmeket, egyedi, alternatív szuperhőstörténeteket és western klasszikusokat is. Elvégre, mégiscsak arról szól A Szuper, hogy van egy antihős, aki a vadonban él, ahol nincs igazán törvény.
Máté: Igen, az is a baj egy kicsit, hogy néztünk referenciafilmeket meg westerneket, és gondolkoztunk kicsit arról, hogy “akkor ez most western lett?”, és úgy döntöttünk, hogy “igen, az”, de a stílus műfaji szabályait nem jelenítettük meg a filmben. Ettől egy kicsit darabos lett az egész, de ha az elején tudtuk volna, hogy mi most egy westernbe csomagolt szuperhős történetet készítünk, akkor egy sokkal összeszedettebb alkotás lehetett volna.

Mi motivál?
Márk: Ez nehéz kérdés. Talán az, hogy a fejemben foszlányokban megjelenő, elképzelt világokat, érzéseket és történeteket meg tudjam jeleníteni a vásznon, és megvalósuljon az, ami a fejemben fantázia szintjén már megszületett.
Máté: Mindenki ki akarja fejezni önmagát. A fantáziáját, a megfigyeléseit a világról, az érzéseit, valamit mindig meg akar mutatni másoknak, amiket szavakkal nem lehet elmondani, csak képekkel, érzetekkel és hangokkal. Valahol ezért filmezik mindenki.

Interjút készítette: Simon Boglárka és Tölli Kamilla