Előre szeretném figyelmeztetni a kedves olvasót, hogy amennyiben a magyar válogatott két legutóbbi meccsének szakszerű kivesézésére kíváncsi, itt nagyon rossz helyen jár.
Szakértői szavak lehet, hogy nem jutottak eszembe a nemzeti tizenegy teljesítménye láttán, viszont annál több egymást követő, szebbnél szebb bővített mondat csúszott ki ajkamon.
Kezdjük is az első mérkőzéssel: Borat… Akarom mondani a kazahok. Körülmények: George Leekens, az újdonsült szövetségi kapitány már 4 hónapja volt veretlen a válogatott kispadjának élén (Igaz, meccs sem volt ebben az időintervallumban). A szurkolók tűkön ülve vártak, mindenki érezte a változás, és legfőképp a győzelem illatát. Ja és persze ott voltak a magyar szurkolók is, kb. olyan lyukacsos létszámban, mint amilyen a fiaink védelme is volt. Na mindegy is, a fiúk a himnuszt büszkén, hangosan énekelték. Lehet, hogy emiatt ki is fulladtak kicsit, és kellett nekik olyan 10 perc, míg újjáélednek. Sebaj, addig bekaptunk 2 gólt. Az elsőt az 5. percben, szögletből. A teljesen összeszokatlan, 3 jobbhátvédes védelmi rendszeren simán átslisszolt a labda, egyenesen Borat egyik szomszédjához, aki be is pöckölte a bogyót a kapuba. A 10. percben pedig egy kipattanó labdát sikerült érvényesíteniük.
Semmi baj, – gondoltam – visszavan még 80 perc, ennyi idő alatt megírok 10 matekházit… Bár azt tettem volna… Mikor már azon voltam, hogyan lehet felvenni a kazah állampolgárságot, Szalai a 21. percben konkrétan belebotlott Kleinheisler beadásába. A golyóbis a bal alsó sarokba gurult. 2-1. Volt még remény. Pontosabban 20 percig, mígnem nemhogy átgyalogoltak, hanem szabályosan átugróiskoláztak várvédőinken. 3-1. A 67. percben Németh Krisztián lőtt egy bombagólt. Az azért nem volt rossz. Mondjuk, ha ez nem egy szépítőgól lett volna egy, a világranglistán százakárhányadik csapat ellen, szebb lett volna. 3-2. Amíg kedvenc kazah közszereplőnk többször ismételt „joffélével” elintézte a dolgot, és ment is kecskét terelni, mi addig aggódhattunk a keddi meccs miatt.
A skótok szép számban megjelentek, több gesztussal is kedveskedve: A szoknyás szurkolók két vigadóhely közt benéztek egy magyar óvodába, és meg is támogatták azt egy igencsak becsülendő pénzösszeggel. A brit nagykövet pedig egy korrekt magyar nyelvű riportot is leadott az M4 tudósítójának. Azonban térjünk vissza a lényegre! Kétségtelen, Dzsudzsákék harcosabbra vették a figurát, és úgy-ahogy megtanultak védekezni is. A játékidő első fele egy jó ki-ki meccsel telt. Bár az ellenfél többet birtokolta a labdát, pár egészen jó kontrával sikerült megbolygatni őket. Gulácsi még tizenegyest is védett, ezzel megtartva a gólokban gazdag 0-0-át. A szünet után azonban Guzmics hibája miatt már ő sem tudott segíteni rajtunk. 0-1. A közönség „harcoljatok” rigmussal próbálta támogatni a csapatot. Harc az volt is, csak éppen a labdának nem volt sok köze hozzá. Újabb vereség. A meccs két üde színfoltja a már említett Gulácsi, és az egészen kimagaslóan zsugázó Lovrencsics Gergő volt. Szalai és Dzsudzsi is észrevehetően komolyabban vette a dolgot. Bár amikor Szalainak konkrétan akkora ajtó ablak helyzete volt, hogy már bejött a huzat, és még így is sikerült a kapusba bombáznia, azt hittem megeszem a nem létező kalapom.
Összegezve, mikor először hallottam olyanokat, hogy az EB-n elért hőstetteket unokáink fogják regélni, nem akartam ezzel egyetérteni. Azt hittem, még csak most jön a java, hisz Bernd Storck még egy éve sem volt szövetségi kapitány akkor. Előtte, előttük, előttünk volt a jövő. Aztán jött a mindenkit átható mélyrepülés… A cikk befejezéseként szeretném tanácsolni az MLSZ-nek Leekens helyére a piócás embert. Más már itt úgysem segít…
